Sirius egyedül maradt a szobába a sebesülttel. Egy ideig csak ült az ágya mellett, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, aztán megfogta a kezét, csak hogy amaz érezze, valaki van mellette. Lana megismerte az érintést. - Sirius! – suttogta erőtlenül, behunyt szemekkel. - Sss! Ne beszélj! – tanácsolta a fiú. Jelen pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak, a beszéd amúgy is túl fárasztó, hát még egy sérült és gyenge leányzónak. A srác önkéntelenül is elmosolyodott, ha arra gondolt, ha ezt hangosan mondja ki, a másik leszedi a fejét, semmit sem utált jobban, mintha a neme miatt gyengének tartották, de most nem is erről volt szó, a sérülése volt ami gondot okozott. - Mit keresel itt? Én… - Jamesnél nyaralok, de hallgass! Jó? – tette hozzá a kérdést amolyan enyhítésként, mert az első rész elég bunkónak tűnhetett volna. - Akkor jó, már azt hittem, hogy Zebu… - Figyelj! – Black megint kénytelen volt félbe szakítani a másikat. – Emlékszel, azt mondtad, szeretnél megtanulni mugli módon autót vezetni! - Igen! – zilálta a tünemény. A másik végre megnyugodhatott, hogy valamivel sikerül elhallgattatni. – Azt mondtad, nem fog menni, mert én… - Menni fog, csak akkor most hallgass, és várd meg, míg jobban leszel, akkor kidumáljuk magunkat. Jó? – bólintás érkezett válaszként, és ez is jelezte, hogy Lanalia ereje fogy, vagy valami más gond van? Tapmancs meglepődve észlelte, hogy amaz arcán könnyek folynak végig, ő letörölte őket. – Most már minden rendben! - Vérfarkas volt, Sirius! – magyarázta ő pityergésének okát. Szégyellte, hogy arra gondolt, nem akar úgy járni, mint Lupin, de attól még igaz volt. - Igen, tudom. - Asszem megharapott! – a teremtés agyában keveredtek a képek, emlékezett a lábába nyilalló fájdalomra, mikor elsétált az elvileg eszméletlen állat mellett, és most úgy rémlett neki, hogy a dög megharapta. – Mi lesz ha… - a fiú csak a másik szájára tette egy ujját, csendre intve, meg akart szólalni, de valószínű sokkot kapott. Mégiscsak egy gyermekről van szó, egy 15 éves tiniről, aki talán érettnek hiszi magát az életre és hasonlók, de attól még nagyon messze áll. Az is meglehet, úgy képzeli irtó sok rázós dolgon átment már, de most rádöbbent, semmit sem tud és halvány gőze sincs a komoly dolgokról. Remegett a keze. Fél? Furcsa gondolat fogalmazódott meg elméjében: Nem veszítheti el! Biztosan eltöpreng rajt egy darabig, ha nem jelenik meg hirtelen Dumbledore Professzor. - Uram! – pattant fel ő, ügyelve rá, hogy a másik kezét ne eressze. - Sirius! – biccentett felé az úti köpenyt viselő igazgató, aki aztán keresztlányához lépett, és vizsgálni kezdte, elég súlyos és csúnya sérülések, emellett vérfarkastól származnak, de azért a az agg elmotyogott néhány varázsigét, ami egy pöttyet javította a helyzeten. Black csak nézte az eseményeket, mondhatni üveges tekintettel bámult a nagyvilágba, miközben most már ő volt az aki makacsul szorította Lanalia kezét, aki közben minden bizonnyal eszméletét veszítette, vagy álomba szenderült, mert elernyedtek ujjai, de a srácnak eszébe sem jutott elereszteni. Olyan volt, úgy érezte, mintha a teremtés a szakadék szélén állna, és csak rá számíthatna, ha ő elengedni, ha nem segít neki, ha nem nyújt neki támaszt, akkor lezuhan és belehal. Nem halhat meg, nincs az az isten, hogy ő engedje meghalni, amíg tehet ellene valamit, addig tesz is. Az ő fejében ez úgy fogalmazódott át, hogy ha fogja a kezét, minden rendbe jön. Megérkezett James és Amel, aki behozta a még gőzölgő kotyvalékot, meg ködszert. Már épp elkezdte lefejteni a ruhát a sérültről, mikor… - Fiúk, kimennétek? – érdeklődött a két tinihez fordulva. Nem lenne etikus előttük levetkőztetni szegény Lanát. - Nem elég, ha behunyjuk a szemünket? – kérdezte bután pislogva Black. - Igen, vagy elfordulunk! – javasolta James, aki szintén nem nagyon akart távozni. - Elhiszem, hogy aggódtok, de jobb volna, ha odakint várakoznátok – lépett elő Dumbledore. Rian egyelőre csak pislogott, ismerni vélte keresztfiát, de ez a viselkedése most meglepte. Az igazgató óvatosan és tapintatosan ugyan, de kibányászta Tapmancs kezei közül keresztlányáét, és megveregette a fiú vállát. – Vigyázunk rá! – a másik kettő bólintott, mi mást tehetett volna, s ha kelletlenül is, de elindultak, az ajtóban Sirius még megtorpant. - Azt mondta, megharapta a vérfarkas! – úgy érezte, ezt kötelessége közölni, a professzor bólintott, majd a két tini elhagyta a szobát. - Albus, hol van… - kezdte kérdését - A fivérem fontos küldetést teljesít. Mondtam Zebunak, hogy ne is keresse, csak várja meg a Roxfortban, míg visszatér, addig én vigyázok rá! – most a lányhoz fordult, és elkezdte ellátni sebeit. - Szóval megharapta a vérfarkas? – érdeklődött az ajtóval szemközti falnak támaszkodva James. Barátja komoran bólintott. - Azt mondta, nem biztos benne. - Szóval lehet, hogy idén már nemcsak Remusra kell vigyáznunk? - Nem lehet belőle vérfarkas, az igazságtalan lenne, úgy értem… Holdsáp esetében is az, de Lanus… - Black inkább elhallgatott, és nem mondott ki olyan ostobaságokat, amivel senkinek sem segített volna, és saját lelkivilágát is csak feldúlta volna. Várt, vártak míg Rian és az igazgató bekötözték a sebeket, aztán visszaengedték őket a szobába. - Nem találtunk harapásnyomot, szóval valószínűleg képzelte, hogy megharapták! – világosította fel a két tinit Dumbledore, látta, hogy ők megnyugszanak. Felajánlotta neki, hogy menjenek aludni, de a kettőt hat lóval sem lehetett volna elvonszolni onnan. A jól bevált várakozás következett, hosszú volt az éjszaka, de a fiúk fél percre sem álltak fel. James levélben megírta Lupinnak, mi történt. Felkelt a nap és csodaszép reggelre virradt, csiripelő madarak, tűző napsütés, igazi strandidő, de nem nekik, ők csak őrködtek, ahogy a következő éjszakán át is, de a második hajnalon Amel parancsára, ha duzzogva is és morgolódva ágyba bújtak. A reggeli órákban, mikor a két tekergő javában horpasztott, valaki más ébredezett. Lana pontosan abban a pillanatban nyitotta fel szemeit, mikor Rian ki szerette volna cserélni a vállán a kötést, jókor riadalmat okozva ezzel. - Jesszus! – mordult fel a férfi, aki amúgy nem egy ijedős típus, de most zavarban érezte magát, amiért egy fiatal hölgyet kell vetkőztetni, és aki elvileg alszik, és akinek hirtelen felpattantak szemei. – Jó reggelt Lana! A frászt hoztad rám! - Jó reggelt, Amel! – persze, hogy ismerték egymást, hiszen évek óta minduntalan találkoznak szeptemberben és júniusban az állomáson, és ha ez még nem lenne elég, James is emlegeti egyiket a másiknak. Persze más és más hangnemben, és szövegkörnyezetben. – Hogy… - azt akarta kérdezni, hogy került ide, de lassan derengett neki. Megtámadták, és ő Jamesért küldött, aki Siriussal és keresztapjával a segítségére sietett, és elhozták őt ide. – Apa? - Türelem! Nemsokára itt lesz ő is, de most megyek és szólok a professzornak – magyarázta Rian, látta a másik arcán a csalódottságot, és a szomorúságot. Pedig a szemei az előbb még úgy csillogtak, mikor kiejtette szülője nevét, most viszont 180 fokot fordulva zuhant a mélybe. Miközben a férfi elhagyta a szobát a teremtés azon töprengett, valóban ennyire keveset jelentene édesapjának? Annyira nem érdekli a sorsa, hogy még ilyen állapotban sem kíváncsi rá? Már azon is kiakadt, hogy minden nyáron Roxfortba száműzte, de megértette, hogy dolgozik, és különben is élvezte az iskolában töltött hónapokat, aztán jött az újabb agyrém, hogyha évközben amúgy is oda jár, akkor a nyári szünetet töltse azoknál a bizonyos rokonoknál, ahol majdnem meghalt. Pedig ő reménykedett, hitte, hogy ha elég idős lesz a szülője szakít rá időt. Kopogtak, de az ajtó hamarabb kinyílt, mintsem a beteg szóra nyílhatott volna, megpróbált felülni, de ehhez még gyengének bizonyult. - Lanus! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a belépő Black. - Sirius, te meg akarsz halni? – bár arca még sápadt volt, és hangja erőtlen, ez a mondat arra utalt, hogy a teremtés máskülönben még a régi. Világ életében gyűlölte, ha így hívják, és Tapmancs minden alkalommal piszkálta vele, ha lehetőséget látott rá. Olyan kitartóan alkalmazta ezt a nevet, hogy a tünemény már megunta a leckéztetést, ami normális esetben egy ilyen megszólításért járt volna. - Nem ő haverkodott vérfarkasokkal! – viccelődött James is, akinek óriási kő esett le a szívéről, hogy épségben látja a másikat. - Ezt nem állítanám! – jegyezte meg némi iróniával a lány, újult erővel próbált felülni, amiben rögtön két segítsége is akadt. - Hogy érzed magad? – érdeklődött Potter, leülve az ágy szélére. Sirius a fekvőhely végébe lépve szembe állt barátnőjével. - Mint akivel felmosták a padlót! – vágta rá őszintén a tündér. Fényezhetné a helyzetet, háríthatna, de minek, ha egyszer nincs még istenien, nem fogja azt mondani. – Mi a helyzet a harapással? - Nincs harapás! A prof azt mondta, nem találtak harapásnyomot rajtad, szóval megnyugodhatsz! – ahogy Tapmancs kimondta a szavakat a Dumbledore csemete ajkait halk sóhaj hagyta el, és visszahanyatlott a párnára. - Hála az égnek! – motyogta, miközben lehunyta szemeit. James felemelkedett mellőle, megsimogatta fejét. - Pihenj még, mi megyünk, nem zavarunk, csak látni akartuk, hogy vagy! – mondta közben. - Ti soha sem zavartok! – suttogta félálomban a teremtés, és újult erővel elnyomta az álom. A két tekergő összenézett megvonták vállukat, és a maradás mellett döntöttek. A beteg a nap folyamát többször megébredt, de csak néhány percre, aztán visszaaludt. Amel szerint ez a normális, a gyógyfüvek hatása, és bölcsességei szerint másnap már kimehet egy kicsit. A felkelő nap fénye lángba borította a tájat bíborszínben égett a látóhatár, és meleg fénnyel világította be a szobát, ahol három fiatal durmolt. Blacket a szobában lévő másik ágyon nyomta el az álom, Potter pedig Lana ágyára hajtotta fejét, és így lépett az álmok mezejére. A teremtés megébredt, és az első amit észlelt, hogy valaki szorongatja kezét, megemelve mellkasát látta, a két szendergőt. Elmosolyodott, nem akart felkelteni senkit, de ki kellett mennie a mosdóba, ahhoz pedig ki kell, húzza kezét a másikéból. Rövid pillanatig még elmélázott, mennyire jó barátai is ők ketten, és milyen édesen szendereg James. Siriusból nem sokat látott, hiszen ő háttal nekik, a fal felé fordulva szuszogott. Ahogy megmozdította rabságban tartott kézfejét Ágas máris felkapta fejét, ő rögtön csendre intette. - Jó reggelt! – mosolygott aztán magyarázatként halk szavaira Tapmancsra mutatott. - Hogy vagy? – suttogott a fiú is. - Jobban. Éhes vagyok, és a mosdót sem ártana meglátogatnom. – hangzott a válasz. Ez a Lana már jobban hasonlított régi önmagához, mint a tegnapi, benne már volt élet, és bár még sápadt és gyenge volt, azért a harmattal már felvehette a versenyt. - Gyere, segítek! – a srác felpattant, a másik pedig kitakarózott. Végignézett magán, egy idegen póló, és a saját nadrágja, melynek levágták a szárait, bizonyára a lábán lévő seb ellátása érdekében. Szörnyű képet mutathat! – gondolta, miközben James segítségével felállt, aki most átfogva derekát lassú de biztos léptekkel kivezette a szobából, elsőként a fürdőszobát vették célba, ahol a teremtés megvizsgálhatta magát, miközben barátja odakint várt rá. - Te jó ég! – sóhajtott fel a tükörbeli képmását fixírozva. – Ez iszonyú! – hát valóban nem volt élete legjobb formájában, sápadt, fakó arc, pislákoló tekintet, kócos frizura. Az első a toalett, az most a legsürgősebb! S miután ezzel megvolt, megmosta arcát, a fésűt üstökéhez emelve felszisszent, ha jobb kézzel próbálkozott vérfarkas által ütött lyukak kezdtek sajogni, ellenkező esetben a bal vállát keresztülszántó karmolás nyomok. Hamar feladta ezt a tervét, és elhagyta a helységet. A folyosón aztán újra mellé szegődött Potter, hogy támaszt nyújthasson neki. - Kösz, hogy eljöttetek értem! – hálálkodott a tünemény, mikor rádöbbent, hogy még meg sem köszönte, pedig az élete múlt azon, hogy ők hárman felbukkantak. - Ugyan már! Barátok vagyunk nem? És mondtam, hogy ha bajba kerülsz, értesíts! – mosolyodott el a fiú, aztán azon kezdte törni buksiját, miért is mondta azt a pályaudvaron, talán megérezte a bajt. - Sirius mit keres itt? – érdeklődött Lana másfelé terelve a témát. Halványan emlékezett hogy itt nyaral, de miért is? - A szokásos, kiakasztotta a családja, és elmenekült tőlük! - Nem csodálom, ilyen családtól én is fejvesztve menekülnék! – jegyezte meg egyetértve a tündér, Potter most udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, és beljebb segítette. A kis helységben Albus és Amel kávét iszogattak, de amit megpillantották a másik kettőt, elmosolyodtak. – Keri! – sóhajtott fel megkönnyebbültnek tűnve a lány, és pár pillanattal később már a karjaiba zárhatta rokonát. Annyira örült neki, hogy ő legalább itt van, nem úgy, mint az édesapja. Ez az egy gondolat elég volt, hogy ő elveszítse jókedvét, letörten roskadt le a székre, mikor a nagy örömnek és ölelkezésnek vége szakadt. - Ne aggódj Lana! Édesapád hamarosan megérkezik, amint végzett a munkájával! – biztosította őt Rian, miközben kipakolt az asztalra. - Nyugodtan dolgozzon tovább! – dünnyögte a teremtés tányérja fölé könyökölve, amit hamar elvetett, mert válla (most a bal) megint rázendített. - Ugyan! Tudod, hogy Aberforth küldetései fontosak! – szólt közbe szelíden Dumbledore. - Tudom, neki az égvilágon minden fontosabb, mint én! – dohogta dühösen a tünemény. Potter egy félő pillantást vetett rá válla felett. Tényleg ő beszél? Őt hallja? Kétséges, mert még életében nem látta dühösnek, és mindig és minden helyzetben tisztelettel és szeretettel beszélt édesapjáról. - Elég lesz, Lana! – az igazgató még mindig nyugodtan és higgadtan válaszolt - Tudom, hogy sokk ért, de ne beszélj így apádról, főleg ha nem érdemli! - Ne haragudj! – szabadkozott a tündér, de kizárólag azt sajnálta, hogy szavaival az keresztapját is megsértette. – Jut eszembe, hol van Zebu? - A Roxfortban vár édesapádra, hogy ha megérkezik, rögtön tudassa vele a jó hírt! – világosította fel félhold szemüvege felett egy szánakozó pillantást vetve a lányra Albus. - Zebu! – hívta a manót a kisasszony. Nem telt el egy perc, amaz máris megjelent. - Lanalia P. Dumbledore kisasszony! Zebu örül, hogy jobban van! – nyilatkozott meg azonnal. Széles vigyorával elég idétlen képet festett, de hát kit érdekel! - Köszönöm, Zebu! És azt is köszönöm, hogy segítséget hoztál! – mosolygott rá gazdája. Szavai nem szimpla udvariasságot tükröztek, hiszen az életét mentette meg az apróság azzal, hogy érte küldte Jamest és a többieket. - Sajnálom, hogy sokáig tartott! – szabadkozott a manó. Senkit sem lepett meg, hiszen fajtájának sajátja az alázatosság. Szegény biztosan megszokta már, hogy bármit tegyen is az soha nem jó. - Ugyan, pont időben érkezett, hiszen láthatód jól vagyok! – Jól? Hát azért az még túlzás, és ez nem csak a testi sérülésekre értendő. Lana végre hozzálátott a reggelihez.