Egy teliholdas éjszakán Lanalia P. Dumbledore egy 15 éves leány aki a Tekergők egyetlen lány tagja a szobájában ült mikor egy furi hangot hallott az ablaka mellöl ezért odanézett.Egy röpke pillanatra megrémült, mert azt hitte Remust látja a vérfarkast , de aztán úgy vélte csak az árnyak játszanak vele. A megkönnyebbülést az előzőnél is nagyobb ijedtség követte, mikor az ablaküvege csörömpölve a földre hullott, akárcsak a teremtés, aki két erős mancsot érezhetett mellkasát, melyek hozzájárultak, hogy ő is elessen. Először a fejét fájlalta, amit igen csúnyán beütött, aztán agya tisztultával felfedezte a rajta trónoló vérfarkast. Fájdalmasan felsikoltott, mikor az borotvaéles körmeivel felszántotta mellkasát, úgy érezte, menten elájul. Ordítani mégis volt ereje, de saját hangjánál is hangosabban hallotta, ahogy az állat körmei a padlón koppannak, teljesen keresztül döfve a vállát. Nem telt el egy fél perc sem, már több barázda szeli ketté bal vállától a csípőjéig, és jobb vállát is kilyukasztották. A vad most harapni készült. Jól jönne most Sirius és James a maguk kutya és szarvas képükben. A veszély közeledtével csak és kizárólag egyetlen gondolat zakatolt a fejében: „Nem akarok úgy járni, mint Remus! Akkor inkább a halál!” – na igen, ez igen hősiesen hangzik, de ezt is hamar elvetette, ennyire azért nem bátor, vagy vakmerő – „Nem meghalni sem akarok!”
- Szállj le rólam te dög! – zilálta, miközben kétségbeesetten próbálta ellökni magától farkast, ami elviekben fizikai képtelenség, és sajnos a tények is ezt igazolták. Halk pukkanás, aztán egy csattanás. A tünemény csak akkor fogta fel, hogy Zebu egy lámpával leütötte az állatot, mikor az megszédülve ledőlt róla. Ő nem tétovázott, felpattant, s ebben a pillanatban a körmök helyét átvevő lyukak lüktetni kezdtek. Feltépte az ajtót, kirohant a nappaliba. A manó követte. – Menj, szólj apának, vagy a kerinek! – kérte gazdája, és ő már el is tűnt. Kerinek, elég furcsa elnevezése a méltán híres professzornak és iskolaigazgatónak, de őt nem zavarja, hiszen a családi kötelék egy nagyon fontos láncszem az ember életében, és ő igazán büszke rá, hogy keresztapja lehet, egy ilyen gyermeknek. Aki most lehajolva tért ki egy vörös átok elől. Sebéből ömleni kezdett a vér, nem foglalkozhatott vele, ha élni akart, nem! Túl sötét volt, hogy láthassa, honnan jött a támadás, és a szobája felől vonyítás jelezte, hogy a farkas újra eszméleténél van. Ki kell jutnia a házból, csak ez az egy lüktetett agyában a fájdalmak mellett, megindult az ajtó felé, ahol most két újabb csuklyás alak lépett be, akik a teli hold fényében csodás célpontot nyújtottak. Lehet, hogy a legtöbb korabeli nem tudná, mit tegyen, de ő… ő sem tudja, remeg a félelemtől, és csak egy dolog jár az agyában, elbújni, menedéket keresni, még egy egyszerű lefegyverző bűbáj sem jut az eszébe. A falhoz lapult, hátha nem látják, de ez egy elég elvetélt ötlet. Mit csináljon, mégis mit? Ő csak egy 15 éves tini, fogalma sincs róla, mit tegyen a vérfarkasok ellen, vagy három támadó esetén. Ő nem tanult átkokat, ő… dehogynem! Édesapja és keresztapja megtanította mindenre, amire most szüksége van, a nonverbális bűbájokra, és elég egy CAPITULATUS gondolta, és az ajtó felől közeledők egyikére irányítva pálcáját ártalmatlanná tette. Leguggolt, nem elővigyázatosságból, csak, mert az egyre tetemesebb vérveszteség okán kezdett homályosan látni, aztán egy újabb lefegyverzés, és az ajtó szabad. Nem gondolkodott, rohant, keresztül a nappalin előtte és mögötte sorban csapódtak be az átkok, vége a bejárati ajtó, feltépte, és a vérfarkas vicsorított rá, ugrani készült, de ő most becsapta a kemény tölgyfa ajtót, az állat nagyot koppant rajt, s mikor Lanalia újra kirántotta, amaz beesett rajt. Szájából kilógó szemfogainak egyike felsértette a rajta átlépő teremtés lábát, akinek most kisebb gondja is nagyobb volt ennél. Átvágott az udvaron, és a közeli erdőben keresett menedéket, mikor úgy érezte, elég mélyen van, megállt egyetlen pillanatra pihenni. A házban lévő csuklyás felébresztette két társát, de az állattal nem tudott mit tenni, őt ott hagyták, és a nyomába eredtek. Ő hallotta az utasításokat
- Te jobbra, te balra… - és hasonlók. Tovább kell mennie, mennie kell, de nem bír, reszket akár a nyárfalevél, fél, ez természetes, hiszen ő csak egy átlagos varázsló, és mint olyan, nincs hozzászokva, hogy egyszerre négyen törjenek az életére. Mikor Zebu megjelent előtte majdnem felsikoltott ijedtében, de már ehhez is fáradt volt.
- Hol van apa? – érdeklődött suttogva, mire a manó lehunyta szemét.
- Sehol sem találtam, és Albus Dumbledore professzor sincs a Roxfortban, Zebu próbálta keresni, de… kisasszony! – az apróság hiába próbálta megtartani az ájulás határán lévő gazdáját, akinek le kellett ülnie, nincs más választása, vére egyfolytában spriccel a sebeiből, és pillanatról pillanatra sápadtabb. – Lanalia kisasszonynak segítség kell! Zebu hoz segítséget, csak a kisasszony mondja, kit!
- Sirius! – nyögte a lány, miközben megpróbálta elszorítani a jobb vállá tátongó lyukat, a manó már majdnem eltűnt, mikor meggondolta magát. – Ne! Várj, ha a Black házba mész, felkoncolnak! Inkább Jamesért menj! – Zebu bólintott pukk! Már köddé vált. Jó ötlet volt-e? nem valószínű, elvégre a fiú sem tehet sokkal többet, de neki ott van keresztapja, talán ő, talán Amel Rian segíthet. A tündér nem sorakoztathat fel maga mögött tucatnyi rokont és felnőttet, akiért küldhet, neki csak az édesapja és a barátai vannak. Remus kiesik, jó is lenne, még egy vérfarkas, Holly, bármennyire temperamentumos teremtés is, azért mégis elég morbid lenne őt ide hozni. Bár menekülhetnének ketten. De miért is Sirius ugrott be elsőnek? Ha sorba kell vennie a négy fiút, nem ő az akivel nagyon jól megvan. Mert Remussal igen gyakran együtt látogatnak el a könyvtárba, James, hát igen, a tünemény szíve csücske mindük közül Potter, aki több tucat lány bálványa, és sűrűbben váltja a csajait, mint más az alsónadrágot, de hát ez lényegtelen, mert Lana nem „olyan” szemmel néz rá. Nem így Blackre, aki bár elég mogorva és visszautasító volt vele az elején, de aztán idővel, mikor rájött, hogy megbízhat benne, és megbékélt. A tünemény többször kijelentette már, hogy imádja a bozontos fejét, és azokat az imádnivaló kutyuli szemeket, de a srác hozzá van szokva a bókokhoz és tőle nem is veszi komolyan, ami nem is csoda, hiszen „csak” barátok. Legalábbis pár hónapja még a teremtés is ezt gondolta. Feje hirtelen előre billent, és ő magához tért. Úgy tűnt elájult egyetlen pillanatra, fülelt, de nem hallott lépteket. Fejét a fa törzsének támasztva sóhajtott fel, háta a több levegő jó hatással lesz rá, de nem bírta nyitva tartani szemét, kezdett hányingere lenni, remegtek végtagjai, ha most megtámadják, nagyon könnyű préda lesz, hacsak Zebu nem ér vissza hamarosan, de az is lehet, hogy James nincs otthon. Léptek zaja a háttérből. – Akkor itt a vége! – gondolta a teremtés, megszorította pálcáját, visszagondolva egyetlen dolgot bánt… nagy nehezen talpra kászálódott, és mikor felemelte fejét, három alak állt előtte, ő felemelve kezét, átkozni szeretett volna, de ebben a pillanatban elveszítette eszméletét, egyenesen az egyik férfi karjaiba zuhant.
